Kik vagyunk?

Molnár Júlia Dóra fotó

Molnár Júlia Dóra

“Az én történetem a birtok életében népmesei fordulat volt, de éppen ezért élveztem annyira, hogy sok kanyar után a borvidéken dolgozhattam. Budapesten születtem, tanultam és éltem, sokáig elképzelni sem tudtam, hogy az “itthon” máshol is lehet, pláne Badacsonyban, ami kisgyerekként maga volt a paradicsom, de később kicsit elkerültem, mert akkoriban nekem lassú volt itt az élet.

2012-ben édesanyám szólt, szükség lenne segítségre a hárslevelű szüretelésénél, úgyhogy jöttem. És ott valami elkezdődött. Addig több területen kipróbáltam magam, elég sok mindennel foglalkoztam, de hirtelen abban nyert értelmet a munka, hogy ott álltam a tőke mellett, megfogtam a fürtöt, teltek a ládák, vittük feldolgozni, aztán kísértem a bor fejlődését, és végül kezembe fogtam a palackot. Nagyon erősen hívni kezdett a szőlő és a birtok, mert hiába volt kiskorom óta előttem a lehetőség, az a szüret kellett hozzá, hogy világossá váljon, most egy ideig itt a helyem.

A szüleim támogatását mindvégig magam mögött tudva belevágtunk. Édesanyám és én ketten lettünk a Csendes Dűlő Szőlőbirtok ütőere, mindeközben édesapám is rengeteget segített a logisztikában, tárolásban, és ahány kóstolóra csak tudott, mindegyikre eljött büszkén.

A mi családunk nem borászgeneráció a hagyományos értelemben, én mégis valahol harmadik generációsnak tartom magam a bor és birtok történetében, hiszen azt, amit a nagypapám kezdett és a szüleim egyre magasabb minőségre emeltek, én álmodhattam tovább.

Így töltöttem el közel négy évet a gyerekkori nyarak helyszínén, ugyan gyökeresen más képzettséggel, de nyílt szívvel és tele tettvággyal.

2015. szeptemberében tartottam meg annak az évnek az utolsó borkóstolóját a teraszon, még fent a háznál. Ezen a kóstolón ismertem meg a férjemet, akivel 2017-ben összeházasodtunk, és év végén megszületett a kislányunk is. Az életem újabb irányt vett ezzel, és bár a szívem egy része ott dobog a Csendes Dűlőben, most újra Budapesten élek.”

Molnárné Tóth Beáta fotó

Molnárné Tóth Beáta

“1971-ben a környéket járták a szüleim, eladó „nyaralót” kerestek a parton. Füstös konyhás öreg présház – a gerendába az 1771-es évszám volt bevésve –, és hagyományos, öreg szőlő lett belőle… Mert amikor kislányként édesapám kezét fogva felértünk a kisörsi szőlőhegyre és elénk tárult ez a csodálatos táj, tudtuk, hogy nem keresünk tovább.

A ház előtti „ülőkövön” Mári néni üldögélt, aki 80 évesen is fönt lakott a hegyen, ahol született. Ugyanilyen kedves helye volt sok éven át az én nagymamámnak, „mamikának” is ez a formás, szép kő. Ma is itt áll a ház előtt… Mert itt kő van mindenfelé, megterem a földben – ahogy az itteniek mondták.

És akkor a szüleim belevágtak a szőlőművelésbe. Könyvekből megtanulták amit lehetett, aztán meghallgatták és megfogadták az öregek tanácsait a hegyen.

Sosem felejtem el az első szüretet. Rokonok, barátok, kollégák jöttek az első hívó szóra. A puttony még fából volt, a zúzóból cementkádba hullottak a szőlőszemek, az öreg kosaras prést kézzel húzták a férfiak még éjszaka is többször felkelve, az édes mustot tőtikével töltötték a hordókba a kőboltozatos öreg pincében. És sikerült, a bor finom lett! Azóta szinte minden nyaramat a hegyen töltöttem, a szüleimmel, a nagymamával, majd a családommal.

Jönnek barátok számosan és maradnak, amíg dolguk engedi, mert itt fenn a hegyen szinte megáll velünk az idő.

Jönnek ismeretlenek is, mert a táj szépsége mindenkit elbűvöl és az itt termett szőlőből készült borok maradni késztetnek. 

Szőlőhegyen vagyunk, hajdani öreg présházak között, csend, nyugalom, táj és ember évezredes harmóniájában.”